Az iráni atomtudósok hosszú fekete köpenyben dolgoznak. Különböző színű a turbánjuk, beosztásuknak megfelelően. Ugyanakkor mindegyik szakállas, vastag, keretes szemüveget hord és nagy, szuvas lapátfogaik vannak. A falon, mögöttük, a Legfelsőbb Vezető hatalmas képe. Zölden világító szemei követik az iráni atomtudósok mozdulatait. Mindét, egyszerre! Ha valamelyik atomtudós rápillant, a zöld szem szuggesztíven villan rá. Az atomtudós összerezzen, és visszafordul a munkájához, és még jobban rákapcsol. A másik falon vicces plakát látható. Uncle Sam fekszik hason, tépett USA zászló ruhájában. Nagyon bután néz ki a képből. A hátsójából iráni zászló áll ki, a háttérben meg egy gombafelhő, ami azt rajzolja ki, hogy „Gretiings out of Iran”. Az irániak ugyanis hibásan beszélnek angolul. Az atomtudósok néha felnéznek erre a képre is. Kis- közepes- és nagyajatollah szinten (kb. osztályvezető, főosztályvezető, igazgató) sátáni kacagásban törnek ki, az alsóbb rendű tudósok pedig idült vihogást hallatnak. Aztán beüzemelnek egy újabb uráncentrifuga–kaszkádot. Ez történik a busheri atomerőműben…

A fent rajzolt kép vaskos vonalakkal rajzolt karikatúra a nyugati emberekbe ültetett képről. Akit a valóság kicsit jobban érdekel, az kattintson a „tovább” gombra és annak mesélek kicsit az atomprogramról műszaki szempontból – tényszerűen, de érthetően.

Aki a kérdés fizikai-műszaki részét különösen szeretné érteni, annak ajánlom előbb egy korábbi, a KAPU-ban 2006-ban megjelent cikkemet elolvasni, a friss adatokat meg alább megtalálja.

A friss adatok esetében elsősorban Albright et al: Nuclear Iran: Not Inevitable c. report I. fejezetét vettem alapul, ami szintén ajánlott olvasmány.

Az iráni atomprogram története, jelenlegi állása és a fontosabb nukleáris létesítmények

Az iráni atomprogram hasonlóan kezdődött, mint hazánkban. Az atomhatalmakon kívüli országok 1958 után állhattak neki tömegesen az atomenergia békés célú felszabadításának csínját-bínját kitapasztalni. Ekkor hozták nyilvánosságra a 2. genfi konferencián az ehhez szükséges alapvető természettudományos ismereteket, és az előző évben alakult meg a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) is.

A továbbiakban a telephelyek szerint haladok, de csak a legfontosabbakat említve. Nagyon fontos észben tartani, hogy Irán igen szétszórta atomprogramjának helyszíneit, ami például egy „katonai megoldás” esélyeit is lényegében tökéletesen bizonytalanná teszi, de a felderítést, a program átlátását is nehezíti.

Teherán

A vilgszintű „atompezsgés” beindulásakor, Magyarországhoz hasonlóan, Irán is a baráti szuperhatalomhoz fordult – ők akkor az USA-hoz. 1967-ben megalapították a Teheráni Kutatóintézetet, ahová az USA felépítette Irán első atomreaktorát, amely a következő évben el is érte első kritikusságát (szakmai zsargonnal ez azt jelenti, hogy beindult). 1968-ben Irán csatlakozott a frissen megalkotott Atomsorompó Egyezményhez is.

Az Atomsorompó Egyezmény célja nagyon leegyszerűsítve az, hogy amennyiben egy ország az Egyezmény keretein belül transzparenssé teszi atomprogramját, és ezzel meg tudja nyugtatni a világot annak békés céljairól, akkor viszont szintén az Egyezmény keretein belül technológiához, alapanyagokhoz (üzemanyaghoz is) és szaktudáshoz juthat. A jó 40 éve alkotott Egyezmény eredendően is „lukasra” sikeredett (ez viszont fontos volt ahhoz, hogy sokan aláírják), nagyon általános, és időközben a kijátszására alkalmas technikák is fejlődtek. Ezért az Egyezmény az adott országokra specifikált Kiegészítő Jegyzőkönyveinek aláírása, ratifikálása és betartása az egyik legfontosabb garancia arra, hogy egy ország polgári atomprogramját tényleg transzparensnek tekinthessük manapság. Irán – nagy nyomás alatt – 2003-ban aláírta a Kiegészítő jegyzőkönyvet, de még nem ratifikálta azt. A Kiegészítő Jegyzőkönyvben vállaltakkal Irán sokáig kötélhúzósdizott, de erre még visszatérünk. Érdemes megjegyezni, hogy az USA is csak idén januártól ratifikálta saját Kiegészítő Jegyzőkönyvét.

Szóval, visszatérve Teheránhoz, a Teheráni Kutató Reaktor termikus teljesítménye 5 MW, üzemanyaga eredetileg nagy, 93% dúsítottságú urán volt. (Az ilyen, „exportra szánt”, fegyvertiszta uránt tartalmazó reaktoroknál arra szoktak törekedni, hogy a hasadóanyag összmennyisége ne legyen elegendő egyetlen robbanóeszköz építéséhez sem.) 1987-1993 között a fő iráni nukleáris szervezet (Atomic Energy Organisation of Iran, AEOI) argentin közreműködéssel átállíttatta a reaktort 20% alatti dúsítottságú urán üzemanyagra a NAÜ akkori elvárásainak megfelelően. Az eredeti, USA-ból szállított üzemanyagot máig a telephelyen őrzik.

Az elméleti oktatás, a nukleáris tudásbázis itt, a reaktornak is otthont adó kutatóintézetben indult be, illetve jött létre. Gyaníthatóan már a sah idejében is folytak a kutatóintézetben titkos tevékenységek, de főleg az Iráni Iszlám Köztársaság idejében foglalkoztak többek között lézeres dúsítással kis mennyiségű uránnal, illetve a reaktorban besugárzás révén különböző transzurán* izotópok létrehozásával és elválasztásával tudományos kutatásuk céljából – köztük érdemes megemlíteni a plutóniummal és a polónium-210-zel végzett kísérleteket. Mindezek közben a kutatóintézet a NAÜ ellenőrzése alatt állt az Atomsorompó Szerződésnek megfelelően.

(* Az urán a periódusos rendszer végén található, utolsó, vagyis legnagyobb rendszámú, a természetben megtalálható elem. A nagyobb rendszámú elemek izotópjait mesterségesen lehet csak előállítani, és ezeket transzuránoknak hívjuk.)

Iszfahán

A mesés, ma is élő középkori város, Iszfahán melletti kutatóintézetet és nukleáris komplexumot francia segítséggel kezdték el építeni 1974-ben. Az Iráni Iszlám Köztársaság idejében, az 1990-es évektől főleg kínai segítséggel fejlesztették. A kínaiak több szubkritikus rendszert, kritikus rendszert, illetve reaktort is leszállítottak az iszfaháni kutatóintézet számára.

Jelenleg az AEOI nagyon sok üzemet működtet itt. Közülük a legfontosabb az uránkonverziós üzem, amelyben a bányászott urán-oxidból (U₃O₈, yellow cake, sárga pogácsa) UF₄ illetve a dúsításhoz használható UF₆ gázt tudnak előállítani. Szintén kifejlesztették az urán fémmé történő alakításának technológiáját, ami egy fegyverprogram számára alapvetően fontos tudás.

Az UF₆ gáz a szakmai szlengben csak hex-ként szerepel, ami németül boszorkányt jelent. A dúsítás során jellemzően a 235-ös és 238-as tömegszámú uránizotópok halovány tömegkülönbségét használják ki. Ehhez olyan molekulába kell vinni az uránt, amelyben csak egy uránatom található, és a többi atom olyan, aminek csak egyféle tömegű izotópja létezik. Ilyen elem nagyon ritka, de előfordul, mint pl. a fluor: F. Ugyanakkor a hex gáz rettenetesen korrozív, robbanékony és mérgező. Az urándúsítás többek között ezért is nagyon kényes és nehéz technológia.

A 2008 végén érvényes becslések szerint Iszfahánban és más telephelyeken összesen 350 tonna urán gyűlt össze hex formájában. Ezt a mennyiséget értékelve elmondhatjuk, hogy alig lehetne elég akár csak egy nagyobb fajta atomerőművi blokk egyszeri töltetét – több tíz tonna alacsony dúsítottságú urán urán-dioxid kerámia formájában – ebből előállítani, ugyanakkor elegendő alapanyag mintegy 35 robbanóeszközhöz szükséges magas dúsítottságú urán előállításához.

Nagyon fontos létesítmények még Iszfahánban a cirkónium üzem, amely a szintén itt található nagyon fontos nukleáris üzemanyaggyár számára gyárt alapanyagot. Az üzemanyaggyárról az irániak a közelmúlt évekig azt állították, hogy az orosz gyártású busheri atomerőmű számára gyártana üzemanyagot. Szakember számára ez már akkor nonszensz volt, hiszen közismert, hogy a kiváló üzemanyagot gyártó oroszok nem szívesen engednek mindenféle kétes minőségű üzemanyagot a reaktoraikba. Egy üzemzavar ugyanis az általuk gyártott atomerőművek jó hírét tépázná meg – amivel szemben üzletileg az orosz igencsak ellenérdekelt. Azóta már nem kérdéses, hogy az iráni építésű IR-40 reaktor számára készül itt az üzemanyag. Fontos kihangsúlyozni azt is, hogy az IR-40 reaktor számára nem kell az uránt dúsítani, mivel egészen bizonyosan természetes uránból készülő üzemanyaggal működik majd! Az IR-40 reaktorról még szó esik alább, bővebben.

Az iráni atomprogram felderítése szempontjából aggályos létesítmények az Iszfaháni telephely melletti hegyekbe fúrt alagutak. Üres állapotukban látták már ellenőrök, de istenigazából nem tudni pontosan mit telepítenek/telepítettek ezekbe.

Az Irán körüli nemzetközi politikai vihar idején Iszfahán létesítményeire is NAÜ pecsétek kerültek 2003-ban, amelyeket 2005-ben eltávolítottak és a munka azóta tovább folyik.

Az Iszfaháni üzemanyaggyár telephelye, 2005

Alagutak az Iszfaháni üzemanyaggyár telephelye mellett, 2005

Vajon hova vezet?

A busheri atomerőmű

A busheri atomerőmű sokáig a szalagcímekben szerepelt, és a nyugati sajtó előszeretettel tálalta az iráni fegyverprogram egyik létesítményeként, esetleg fedőlétesítményeként.

Még a sah idejében nagyon ambiciózus atomenergetikai program kezdődött Iránban. A tervek szerint 2000-re mintegy 20, vagy több atomerőművi blokkot építettek volna. Az indoklás szerint ezzel az ország ipari-tudományos fejlődését is szolgálták volna, az atomenergia szintúgy emelte volna az ország tekintélyét, illetve a bőséges kőolaj és földgáz kincseket az export számára nagyobb mértékben felszabadíthatta volna. Ugyanezeket az érveket hangoztatja a jelenlegi rezsim is. És ezek az érvek bizony akkor is jogosak, ha a mai Irán mondja.

A busheri atomerőművet eredetileg a német Kraftwerk Union (később Siemens) kezdte építeni 1970-ben két reaktorblokkal. Az építkezés a forradalom idején leállt 50%-os és 80%-os készültségnél. Az Irak-Iráni háborúban bombatalálatokat is kapott. 1994-től az orosz Atomsztrojexport kezdte újra az építkezést az egyik blokkon, a németek által felhúzott épületbe egy VVER-1000-es blokkot „nyuvasztanak bele”. A rossz nyelvek szerint a szerződésnek vannak titkos záradékai, amely szerint Irán fegyverkezéshez használható technológiát és know-how-t is kaphatott. Aligha hiszem, hogy így lett volna. Irán és Oroszország régóta vetélkedő hatalmak a Kaukázus térségében. Hogy az oroszoknak ne lenne hideglelésük egy atomhatalom Irán gondolatára, na azt kötve hinném! Maga az erőmű meg tökéletesen alkalmatlan fegyverprogramba valló beillesztésre. Könnyűvizes moderálású, dúsított urán üzemanyaggal, egyéves kampányokkal üzemelő rektorról van ugyanis szó. (Hogy ilyen reaktor miért nem alkalmas fegyverkezésre, részletesen kifejtetik legfelül hivatkozott cikkemben.)

Uránbányászat

Az iráni uránbányászatról elegendő annyit elmondani, hogy az ország egész területén zajlanak feltárások. Az Elburz hegységen taxival átutazván a sofőr is mutogatta nekünk a völgybe vágott alagutakat, hogy lám, ott is uránérc után kutatnak! (Mellette pedig hatalmas duzzasztórendszerrel vízerőmű üzemel az egyik oldalon, és épül a másik oldalon.) Irán hatalmas ásványkincs-készletekkel rendelkezik, földgázzal, kőolajjal, szénnel egyaránt. Uránérc készleteik viszont nem igazán nagyok. Az összes becsült készlet mintegy 30 000 t, ez aligha lenne elég egy komolyabb atomerőmű-flotta üzemanyaggal való folyamatos ellátására. Stratégiai tartaléknak persze értelmes lehet kitermelni. De egy biztos: még az atomerőmű flotta felépítése előtt egészen értelmetlennek, irreálisan drágának tűnik a bányászatot és az üzemanyaggyártó kapacitást kiépíteni, amennyiben tényleg kizárólag békés polgári programról van szó. Ezen uránkészletek viszont elegendőek lehetnek egy ambiciózus fegyverprogram számára nyersanyagul.

Ha Natanz, akkor urándúsítás

Az aggodalmakra valóban okot adó létesítmények egyik legfontosabbika a natanzi urándúsító komplexum. A telephely 2002 augusztusában „bukott le”, amikor az Iráni Ellenállás Tanácsa sajtóközleményében felfedte a „10 éve titkosan folyó iráni atomprogramot”. Apró szurkálódásképpen megjegyzem, hogy a fenti szervezet terrorszervezetként van nyilvántartva, ugyanakkor a sajtótájékoztatót Washington D.C.-ben tartották. A valóban gyanús létesítmények inkább 2000 óta épültek, és a bejelentés is gyanúsan egybeesett az iraki invázió előkészítésével.

A Kalaye Electric fedőnéven felépített telephelyen a NAÜ 2003. februári ellenőrzése során 162 db., P-1 kísérleti centrifugából álló kaszkádot talált, amellyel addig UF₆-tal történő tesztelést még nem végeztek. Ez a típus nagy hasonlóságot mutat az Abdul Kvadir Khan által Pakisztánnak az URENCO cégtől „ellopott” egyik centrifuga technológiához. A NAÜ 2003-ban a centrifugákat üzemképtelennek találta, ugyanakkor nagy dúsítottságú urán nyomát találták meg a róluk vett dörzsmintákban. Később bebizonyosodott, hogy az alkatrészek egy része Pakisztánból származik, és feltételezhetően működő dúsító üzemből szerelték le őket, így kerülhettek rájuk a dúsított urán nyomok.

2003 augusztusában Natanzban sikeres tesztet végeztek egy 10 centrifugás kaszkádon hex (UF₆) felhasználásával. Időközben a nemzetközi nyomás fokozódott, aminek hatására Irán 2004 novemberében önként leállította atomprogramját, és önként alávetette magát a decemberben alá is írt, de azóta sem ratifikált Kiegészítő Jegyzőkönyvének. A kérdéses berendezésekre NAÜ pecsétek kerültek, vagyis a NAÜ tudomása nélkül ezeket a berendezéseket nem lehetett újra üzembe venni.

A nemzetközi helyzet időközben fokozódott, és Iránban 2005-től Mahmúd Ahmadenidzsád lett az elnök. 2006-ban a natanzi létesítményekről a NAÜ ellenőrök jelenlétében levették a pecséteket és a munka újraindult. Időközben a telephelyen felépítettek egy dupla teremből álló, 50 000 uráncentrifuga befogadására alkalmas földalatti épületet is. 2006-ra a melléképületek is elkészültek.

A 2008 végén érvényes becslések szerint a telephelyen 3800 P-1 típusú centrifuga működött, és további 2000 db. más telephelyeken. 2009 során az Iráni Iszlám Köztársaság 3000 újabb centrifuga beüzemelését jelentette be. A típust nem adták meg, ami azért izgalmas, mert időközben megjelentek az IR-2 és IR-3 típusú, hazai, továbbfejlesztett centrifugák is, amelyekről nagyon keveset lehet tudni azon túl, hogy vannak.

A számok értékeléséhez el kell mondani, hogy körülbelül 50 000 P-1 centrifugával lehetne az egyetlen árva busheri atomerőművi blokk számára üzemanyagot gyártani. 6000 db. P-1 centrifugával viszont évente 1-2 robbanószerkezethez elegendő nagy dúsítottságú uránt lehetne előállítani.

Eddig 630 kg alacsony dúsítottságú uránt állítottak elő hex formájában. Nagyon fontos megemlíteni, hogy egy fegyver előállításához „köztes alapanyagként” szükséges mennyiségű 4-5%-os alacsony dúsítottságú urán előállítása adott számú centrifugával lényegesen több időbe telik, mint aztán ebből, a 90% feletti dúsítottság elérése kellő mennyiségben!

Az elvakultságtól mentes források szerint Irán amúgy nem lép át bizonyos bűvös határokat. Egyre közelít a „kitörési ponthoz” (break-out capability), de például magas dúsítottságú uránt valószínűleg tényleg nem állítanak elő. Ha ezt megtennék, és lebuknának vele, akkor tényleg nagy bajba kerülnének. De egyre inkább rövidül az az időtartam, amire szükségük lehet, ha mégis fegyver gyártására szánnák el magukat – ezt is szolgálhatja az alacson dúsítottságú urán gyártása (főleg ha hex formájában tárolják), amire az Atomsorompó Egyezmény elvileg lehetőséget ad. Az ebből és hasonló tényekből levonható következtetéseket majd a III. fejezetben boncolgatom.

Az „Original Centrifuge Plant” épületeiben folytak a korai centrifuga kaszkád tesztek. Ezekre került pecsét 2003-ban. Közben a jobb oldalon látható, beton-föld szendvicsrétegekkel fedett föld alatti épületek készülnek. 2002

A telephely felépült. 2006

Natanz, 2008

"És nagykirály, ne feledkezz meg az arakiakról sem!"

Aránytalanul kevés szó esik a hírekben Arakról. Pedig elsősorban ez az a létesítmény, amit egyszerűen nem lehet egy békés célú atomprogram részének tekinteni. Ez a telephely is 2002-ben „bukott le”. 1996 óta épül itt az első nehézvíz gyártó üzem modul, 2003 óta a második. Jelenleg mindegyik üzemel, évente 16 tonna nehézvíz előállító kapacitással. Ez bőségesen elegendő mennyiség lesz az araki, nehézvízzel moderált reaktor indításához és üzemeltetéséhez.

Időközben, 2003-tól maga az IR-40 nevet viselő reaktor is épülni kezdett és jelenleg a befejezéshez igencsak közeli állapotot mutat. Az irániak mereven ragaszkodnak hozzá, hogy a reaktorral orvosi célokból állítanának elő izotópokat. Ugyanakkor ehhez a rektor teljesítménye feleslegesen nagy, és amúgy meg kísértetiesen hasonlít a pakisztáni Kushab reaktorhoz, amellyel a pakik az atomfegyvereikhez szükséges plutóniumot állítják elő. A reaktor nehézvízzel moderált, csatornás típus, amelynek üzemanyaga feltételezhetően természetes urán lesz. A részletes indoklást mellőzve annyit kell az ilyen típusról tudni, hogy megfelelő nemzetközi ellenőrzés nélkül az ilyen típusok alkalmasak fegyvergyártásra felhasználható plutónium tenyésztésére. Ennek részletesebb kifejtése szintén megtalálható bejegyzésem elején belinkelt cikkemben. Megbízható becslések szerint a fegyver-plutónium gyártó kapacitás 9 kg/év lehet. 2011-re várható a reaktor üzembe lépése.

Szintén csak feltételezhető, hogy a telephelyen kis léptékben, de a plutónium elválasztásával (üzemanyag reprocesszálás) is foglalkoznak.

Arak. Jobb alul a nehézvízüzem, bal felül az épülő IR-40 reraktor. 2005

Arak, 2008

Milyen programot takarhatnak a fenti létesítmények?

2006-ban írott cikkem óta a fejlemények nem változtatták meg személyes szakmai értékelésemet, csak annyiban, hogy sok mindenről kiderült azóta, hogy az irániak képesek rá, bár korábban ezek esetleg kérdésesek voltak. Az akkori konklúziómat ezért egyszerűen idemásolom:

A fentiekben írt műszaki tények alapján természetesen nem jelenthető ki megfellebbezhetetlenül, hogy Irán atomfegyverek előállítására törekszik. Ami viszont világosan látszik: az iráni atomprogram menete nagy hasonlóságot mutat a világ eddigi történelme során nagy atomarzenált, illetve atomfegyvergyártó kapacitást sikeresen kiépítő több ország stratégiájával. Irán mind a két, az urán- és plutónium-ágon előrehaladva is jelentős eredményeket ért el olyan fejlesztések területén, amelyeket kiteljesítve sok lábon álló, nagy atomarzenál előállítására is alkalmas nukleáris rendszerre tehet szert.

Nagyon fontosnak tartom írásom végén is kihangsúlyozni, hogy a kizárólag békés célú nukleáris berendezés rendszerek, illetve a katonai célú nukleáris rendszerek között markánsan különbséget lehet tenni. A szakember számára az Irán területén mára elkészült és jelenleg épülő nukleáris berendezések egy olyan, a jövőben felépíteni tervezett rendszer részeinek tűnnek, amely békés és katonai célokat egyaránt szolgálhat. Gyanakvásra ad okot, hogy Irán jelenleg elsősorban a kettős felhasználhatóságú dúsító üzemének felépítését és a majdnem bizonyosan katonai hasznosíthatóságú nehézvizes reaktorának építését erőlteti. Ugyanezt az elszántságot nem tapasztaljuk a kizárólag békés célra hasznosítható berendezések, például könnyű-nyomottvizes polgári atomerőművek felépítése terén.

Várhatóan a jövő héten elkészítem a III. fejezetet, amiben a világpolitikai hátteret boncolgatom, illetve az Irán és a Nyugat – USA is – közti várható közeledés vélhető forgatókönyvét. A várható tartalom:

Világpolitikai kötélhúzás 2002-2008

A közeledés forgatókönyve

A III. fejezetet, ahogy az I. fejezetet is, ismét nem írhatom szakemberként, hanem csak lelkes amatőrként. Addig is szeretném előrebocsátani, hogy a fenti értékelés ellenére úgy tűnik, hogy Irán célja nem az atomfegyver megszerzése önmagában! A különböző elemzésekben sokat előcitált Pakisztán annak idején egyértelműen a fegyver megszerzését tűzte ki célul. Zulfikar Ali Bhutto elnök ennek megfelelően valahogy így is fogalmazott anno: Ha leveleket is kell ennünk, (úgy legatyásodunk miatta,) akkor is meg kell szereznünk a bombát! Pakisztán az indiai atomarzenál árnyékában ugyanis semmi más módon nem látta biztosítva puszta állami létét sem. Ezért a fegyverkezésről való lebeszélésük lényegében reménytelen volt annak idején.

Irán célja szerintem más, és a fentihez hasonló kijelentést iráni vezető még a pletykák szerint sem tett. Ők stabilitásra vágynak. Ezt esetleg megfelelő elrettentéssel érik el, de aligha ezt tekintik ideális végeredménynek, hiszen akkor marad az elszigeteltség, amiből már nagyon elég nekik. Szinte mantraként mondogatja minden iráni ember, hogy „Irán, ha hagynák a saját útján fejlődni, sokkal előrébb tartana!”

Vagy sikeres diplomáciával érik el a stabilitást, melynek feltétele, hogy az USA által köréjük létrehozott katonai gyűrűnek is meg kell szűnnie, szintúgy a fenyegetőzésnek is véget kell érni. Erről szól az Iráni vicc: Melyik az a két ország, amelyik csak az USA-val határos? A válasz: Kanada és Irán! És tényleg, lényegében igaz: A kaukázusi határt kivéve minden szomszédjukban van amerikai katonai bázis, vagy komplett expedíciós hadsereg. És ennél többre is szükség lesz: kölcsönös garanciákra! Kölcsönösekre!

De még ez sem elég Iránnak. Ők – szerintem – közel teljes gazdasági nyitást szeretnének, és kölcsönös biztonsági garanciákat! Kölcsönöseket! Fejlődni, gazdagodni akarnak. A saját maguk alkotta rezsim kereteiben… Vagy egy másik, de megint csak maguk alkotta rezsim keretében, de egy biztos: nem olyanban, amelyik külföldi tankokon hozza az új elnököt és kormányát! Ők 2500 éve építik államukat. Hozzá vannak szokva, hogy létezik. Meg a térség is hozzá van szokva, hogy létezik. Ez ottan a dolgok természetes rendje. Irak és Irán között nem egy betű (és egy ékezet) a különbség!