A közelmúltban a "gonosz tengelyében", Iránban jártam, nem utolsósorban azért, hogy összevessem a valóságot azzal a képpel, amit a tömegsajtó alakít ki nálunk, Nyugaton, és azzal a második képpel, amit elfogulatlanabb irodalmakat olvasva, illetve Iránt személyesen is megjárt egyénekkel konzultálva, vagy éppen csevegve alakítottam ki. Természetesen a valósággal való kölcsönhatás következtében egy harmadik kép körvonalazódott bennem.
Ebben a postban nukleáris szakmámat lelkes amatőr történészkedéssel és politizálással keverve, mindezt személyes élményekkel fűszerezve írok az iráni atomprogramról és annak hátteréről.
Bevezetés
Szóval én vagyok az a jófej ifjú atomtudós, aki szeret csövezni is, és fontosnak tartja, hogy azzal nagyarcoskúdhasson, hogy bezony, ő Iránban is csövezett már! Hogy mindezt atomtudósként mertem megtenni, azt én soha nem hangsúlyozom ki, majd döbbenten úgyis visszakérdez a hallgatóságom, hogy de atomtudósként oda ki mertél menni??? A csövezésről meg persze illik megemlíteni, hogy repülővel mentünk-jöttünk Teherán-Bécs viszonylatban, mert csak 2 hét volt a szabadság, és úgy gyorsabb. És csak egyszer-egyszer aludtunk szabad ég alatt, meg magánszemélyeknél mulatozva. De tény, hogy útiterv, na, az nem volt, és a turistáknak való szállókat is kerültük. Többnyire a műemlékeket is. Minket az élő Irán érdekelt. Az emberek.
Azért bevallom, hogy szűkölt a gyomrom az elején. Mert beszél az ember közel-kelet szakértő kollegákkal is előtte, meg másokkal, akik pl. NAÜ kiküldetésben jártak ott, no meg utazómániás cimborákkal, akik hegyet másztak arrafelé, vagy éppenséggel „csak úgy” mentek a buli kedvéért. És ezek mind mondták, hogy majd igencsak meglepődöm, hogy semmi sem igaz a fundamentalistaterrroristafehératomtudóskémeketlenyakazó Iránból. Hanem szinte éppenhogy fordítva! Mert aztán azzal is alapozták a kedvemet a rokonok, barátok, és más jóakarók, hogy: „Atomfizikusként odamész??? Le fogják vágni a fejedet, (indulatszavak)!!!”
Szóval a fehérember fia kicsit szorongva keresi a WC-t, érkezéskor, a teheráni reptéren. No de ki gondolta volna, hogy ezek a marharépák ugyanazt a férfi-női piktogrammot használják megkülönböztető jelnek a férfi és női imatermek ajtajára, amit nálunk a toaletteken használnak? Szóval lépek be nadrágot matatva, erre ájtatos férfiak néznek vissza rám az imakőről felkonyulva. Hiába torpannék meg a küszöbön, a hátamban a két útitárs meg tülekedik, hogy akkor most toalettálunk, vagy sem? Aztán veszik ők is a lapot, meg egy szakállas arc, amolyan megértő türelmetlenséggel kituszkol minket, és egyenesen tol a WC felé. „Ez kemény volt, (indulatszavak)”, kommentáljuk az eseményeket, „mindjárt balhéval kezdünk!” Hát a frászt volt kemény. Valószínűleg napi 40 turista téved be kisdolgozni az imaterembe, de a piktogrammot akkor se fogják lecserélni. Aki emlékszik még a szocializmusra nálunk, az megérti, hogy miért. Mert minek? Majd mindig kituszkolják őket, egyenesen a WC felé! Hol itt a probléma?
No, de térjünk át a szakmára! Az iráni atomprogram állásáról próbálok valami ismeretterjesztőt írni, pár élményt belefűzve, de műszaki szempontból is, szakemberként, és egy kicsit beleártanám magam a történelembe, politikába is, lelkes amatőrként. Végül megírnám, hogy milyen változásokat sejtek az Irán-Nyugat viszonyban. Mert úgy tűnik, hogy fordítják a tengelyt! Az urándúsító centrifugák tengelyét is pörgetik, de közben fordítják a tengelyt, a gonosz tengelyéből kifelé, a Nyugattal való partnerség felé, erre utal számos tény.
Egy kis történelem
A tényállás megértéséhez érdemes kicsit a történelembe és a mai politikába is belekontárkodni. Amit egyértelműen fel kellett fognunk, hogy Irán tényleg azonos azzal az ősi állammal, amit mi Perzsia néven ismerünk. Ők mindig is Iránnak hívták magukat belülről, csak a külföldiek hívták őket Perzsiának, vagy éppen Párthiának, amikor nem a perzsa, hanem a pártus törzsből származott a nagykirály (sahinsahi) dinasztiája. Az iráni állameszme 2500 éve folytonos, és amikor maga az állam hosszab időre felolvadt a hódító iszlámban, kulturálisan hamar „elperzsásította” és Bagdadba vonzotta a kalifátust. A keresztes háborúk idején főleg a perzsa (és egyiptomi, görög-római, stb…) kultúra magaslatából – amit az arab hódítók is magukba szívtak időközben – nézik le alantas lényekként a keresztény lovagokat.
Majd újra létrejöttek különböző iráni államok (Magyarország is volt több darabban!), míg végül 1501-től újra egységes Perzsiaként rajzolhatták magukat a térképre. A szafavid Iszmáil sah siíta iszlám vallású álammá tette Irán-Perzsiát, amely ismét hatalmas területet ért el Nagy Abbász sah idején. Ekkor épült fel a csodás, türkizben játszó kincses meseváros: Iszfahán. Azóta az iráni állam ténylegesen is folytonos napjainkig.
Szóval, amikor Jazdban a Zoroaszter szentélyben megmutatták a tüzet, amely 2500 éve ég folyamatosan, hamar abbahagytuk a viccelődést, hogy párszor biztos elaludt azért. Aztán valami életrevalóan cinikus pap biztosan meggyújtotta, kicsit máskor, kicsit máshol, extatikusan hadoválva, hogy tulajdonképpen el sem aludt, és ez ugyanaz a tűz, ami eddig rejtőzködve égett, és hogy ímé, valóban tsudálatos esemény történt! De aztán átéreztük az időt, ami ott a szentélyben tényleg megállott, miközben kívül nagyon is pereg. Mert ki is tudhatja valójában? Tényleg éghet is akár 2500 éve, az ott, ami most is ég. Idő, ott Iránban, volt rá… Transzcendens énem ezért át is érezte, hogy lényegében 2500 éve valóban folyamatosan ég ott valami, mégha ténylegesen a tűz el is aludt valamikor. Mondjam azt, hogy megérintett az Isten? Hát meg.
Az 1700-as évektől Irán-Perzsia szívós védekezésre rendezkedett be. Területei koptak, de az igazi mag-állam Irán nem szűnhetett meg. Az elmúlt 300 évben egyetlen egyszer sem kezdeményeztek háborút! Az 1900-as századfordulóra Irán-Perzsia gazdaságilag alárendelődött Oroszországnak és a Brit Birodalomnak. Jól fel is osztották egy paktumban, ahogy fehér úriemberek szokták. 1906-ban alkotmányos forradalom győz, innentől fogva Irán alkotmánnyal bíró állam. A Nagy Háború és az azt követő forradalmi mozgások után 1925-ben egy kozákkapitány új dinasztiát alapít. Reza Pahlavi sah Atatürk Török Köztársaságát utánozná, de szerényebb támogatottsággal a háta mögött és szerényebb képességekkel megáldva. Az állam a nyugati pénzügyi befolyástól nem tud szabadulni, de azért modernizálódik is. Ellentmondásosan – megjelenik a polgári réteg, de paraszt tömegek mennek tönkre. 1935-ben a külföldön Perzsiának hívott állam a Népszövetségen keresztül felszólítja a világot, hogy Perzsiát ezentúl ősi és hazai nevén Iránnak szólítsák! Azóta mindkét elnevezés hivatalosan is elfogadott – ugyanarra az államra.
A II. Világháború idején Iránt megszállják a szovjet és brit csapatok. Valahol Teheránnál volt tehát az első „találkozás az Elbánál” aktus. Nem is véletlen, hogy ’43-ban itt konferenciáznak. Az öreg, nácibarát Reza sah detronizáltatik, és az ifjú Mohamed Reza pedig trónra ül. Jobb neveléssel, de még szerényebb képességekkel és atyja férfias bátorsága nélkül, mindezt pompakedvelő hajlamokkal tetézve… A paraszti tömegek ezidőtájt válnak külvárosi proletárokká, és igencsak elégedetlenek. És vékony az elégedett, felemelkedni tudott réteg. Ezért a kezdeményezést, alkotmányos eszközökkel, egy széles néptömegekre támaszkodó reformkabinet, Mohammad Moszaddek kormánya venné át az ’50-es évek elején. Megpróbálják állami kézbe venni az iráni olajkitermelést is. A sah külföldre menekülve várja meg, amíg az amerikai és brit tikosszolgák határtalan arcátlanságú, fedetlen vezetésével katonai akcióval megpuccsolják a reformistákat (Ajax hadművelet). És a nagytekintetű sah úr hazatérni méltóztathat… Tekintélye azonban innentől fogva formális.
Az ország ezt követően valóban modernizálódik, de a társadalom szétszakad. A hatalmas feszültségek végül az 1978-ban kezdődő forradalomhoz vezetnek. Hibásnak tűnik az a felfogás, hogy ez iszlámista forradalom volt. Az iráni emberek, akikkel beszéltünk, szinte mantraként mondogatták – amennyiben a jelenlegi elégedetlen többséghez tartoztak –, hogy „ha tudtuk volna, hogy ez lesz belőle, nem döntjük meg a sahot…” Vagyis az iráni népek többsége általános felkelésben söpörte el a meggyűlölt rezsimet. Tény, hogy ekkor még a kommunistáktól a polgári demokratákig mindenki a forradalom mellett állt. Az egy másik kérdés, hogy később a legjobban szervezett és legnagyobb támogatottságú Khomeini ajatollah féle vonal szerezte meg egyértelműen a hatalmat.
Az Iráni Iszlám köztársaság ma
Iránt mostanában gyakorta titulálják „fundamentalistának”, vagy „iszlámistának”. Ez tényszerűen nem igaz. Iránnak alkotmánya és világi törvényei, irányító testületei vannak. Ugyanakkor az állam valóban nem szekularizált, de világi állam, sok demokratikus elemmel! A Vének Tanácsába kizárólag egyházi személyeket 8 évente, a Medzsliszbe, vagyis a parlamentbe világi politikusokat 4 évente választanak. A szintén világi elnököt is direkt módon választják 4 évente.
A Vének Tanácsának nincsen közvetlen hatalomgyakorló szerepe, de elvileg ők választják meg, vagy éppen el is távolíthatják a legfelsőbb vezetőt. A pletykák szerint viszont még sohasem mondtak ellent neki titkos megbeszéléseiken. A legfelsőbb vezető sok jogosítvánnyal bír, az atomprogramnak csakúgy, mint a fegyveres testületeknek ő a „főparancsnoka”. Számos kulcspozícióba ő nevezi ki a vezetőket a TV-től a legfelsőbb bíróságig. Ugyanakkor nincs módja direkt módon irányítani a politikát. Nagy hatalmú testület a Szakértők Tanácsa, ami amolyan felsőház-szerűség, bizonyos pozíciókban ülő és más nagy jelentőségű politikusból áll.
A többnyire valóban szabad választásokon megválasztott Medzslisz hozza a világi törvényeket és a szintén választott elnök alakítja meg és vezeti a kormányt. A választásokat „nyíltan” manipulálhatja a Vének Tanácsa, amely erkölcsi meg nem felelőségre hivatkozva eltilthat jelölteket a választásoktól. A törvényeket a 6 világi és 6 egyházi jogtudósból álló Őrök Tanácsa veti össze az alkotmánnyal és az iszlám joggal (sárijjá). A világi törvényeknek ki kell fejezniük az iszlám jog szellemiségét, de azt nem közvetlenül alkalmazzák. A tolvajnak tehát nem kell félnie keze levágásától, de modern európai értelemben méltányosnak tekintett büntetéstől igen. A sárijjá ugyanis büntetendő cselekménynek tartja a lopást – így ezek a világi törvények kifejezik annak szellemiségét. A törvények körülbelül a mi BTK-nk keménységét mutatják. Csak Iránban következetesen végre is hajtják… Vannak természetesen számunkra idegen és durva elemek is. Létezik halálbüntetés, amivel az iszlámból kitérőket is sújthatják. A véres bűncselekményt elkövető halálra ítélteket, az áldozat családjának kérésére, a tett helyszínén végezhetik ki – ezt számos alkalommal meg is tették a felfokozott feszültségű, háború-közeli években a közelmúltban. Valószínűleg sok ártatlant is sújtottak ezzel, így a felháborodásnak engedve jelenleg moratórium érvényes a nyilvános kivégzésekre.
Érzésem szerint Iránt valójában egy, a pozíciókat csak cserélgető belső kör irányítja sutymorogva hozott döntésekkel. A mostani legfelsőbb vezető, Ali Khamenei korábban elnök volt. A korábbi reformelnök, Rafszandzsani, jelenleg a Szakértők Tanácsát vezeti, stb... – ez amúgy árnyalja a képet a valóban kissé, khm..., bunkó Ahmadinedzsád elnökölte Iránról. Érdekes adalék a legfelsőbb vezetőről, hogy egyik keze egy „nyugatbarát terrorista” támadása során megbénult. Ez pl. rendszeresen kimarad a nyugati sajtóból…
Nagyon fontos legitimáló eleme a jelenlegi rezsimnek az 1980-1988 között dúló Irak-Iráni háború emléke. A rezsim kulcsfigurái nem idegen tankokon érkeztek, ugyanakkor bátran részt vettek az irániak „Nagy Honvédő Háborújában”. Tény, hogy a háború során Irak számos alkalommal vetett be ellenük vegyi fegyvert. A közéletbe plántált Irán képet árnyaló tény ugyanakkor, hogy Irán erre egyszer sem válaszolt hasonlóképpen, pedig a rendelkezésükre álltak ugyanilyen eszközök.
Elevenen él a háború mártírjainak, vagyis a sháídok kultusza is. Egyik barátunk meg is ajándékozta útitársamat egy kis könyvecskével, ami Sháíd Muhammad Hemmat képét és életének rövid összefoglalóját tartalmazza. Sháíd Hemmat kísértetiesen hasonlít amúgy Che Guerra-ra. Barátunk szerint, ha bajba kerülünk Iránban, ezt felmutatjuk és bárki segít! De Iránban a baj minket anélkül is elkerült…
Tapasztalataink alapján meggyőződésünkké vált, hogy bár az iráni emberek többsége elégedetlen, vagy akár rezsim-ellenes is, de a helyzet távolról sem robbanásközeli. Külső ellenség ellen pedig döntő többségben védenék országukat. A rezsim, a nyugati média sugallata ellenére, széles legitimációs alapokkal bír. Az emberek szabadon beszélhetnek, ami cáfolja a rezsim fékevesztett keménységét. Jazdban egy étterem közepén hangosan ismételgették lelkes fiatalok a rövid kis angol mondatot, amit össze tudtak hozni: „Ahmadinejad is terrorist!”
Általában is elmondható, hogy a politika nyílt és teljesen általános beszélgetés téma. Az amerikai elnökválasztások előtti napokban jártunk ott, és nagyon várták Obama győzelmét. A májusi iráni választásokon ugyanis egyértelműen meg kívánják buktatni Ahmadinezsád elnököt és akkor végre tárgyalhatnak az USA-val… Mert bizony elég a szankciókból, a munkanélküliségből, az inflációból, elszigeteltségből, szegénységből... A shirázi plázában – mert ilyen is van ám! – megszólított minket egy úriember, akiről később kiderült hogy Fársz tartomány „kommunikációért felelős vezetője”. Mi úgy mondanánk, hogy a főcenzor… Ő is megnyugtatott minket, hogy Ahmadinedzsád megy májusban. A politikai elit is ezt akarja. A manipulálatlan választások természetes eredményét majd úgy tálalják, mint gesztust az USA felé.
A folytatás hamarosan következik az alábbi tartalommal:
Az iráni atomprogram története
A főbb iráni nukleáris létesítmények
Nagypolitikai kötélhúzás a közelmúltban
A közeledés forgatókönyve – Albright et al jelentése alapján
Konklúziók